BOCZONÁDI SZABÓ IMRE A méhek élete című könyvének 1922-ben megjelent második kötetében részletesen foglalkozik a méhlakás kérdésével. Különválasztja a tömeges elhelyezést és a szétszórt elhelyezést, mindkettő mellett hoz fel érveket, de a tömeges elhelyezést inkább elmarasztalja, s kétségtelen, hogy egy méhesház tömeges elhelyezésnek számít.

a méhesházban a méhcsaládok egymást is melegítik télen – akárcsak kétcsaládos kaptárainkban, a méhesházban elhelyezhetjük a méhészeti fölszereléseinket, szerszámainkat, és ott végezhetjük a méhészeti munkák egy részét is. Hátránya Boczonádi szerint, hogy a szél elsodorja a méheket, és a sok egymás mellé és egymás tetejére tett kaptár és kas méhei elkeverednek, s leginkább az alsó és szélső méhlakások népesednek, míg a felsők és középsők néptelenednek, továbbá a méhek könnyebben eltájolnak; a korabeli ablaktalan méhesházakat és pavilonokat hamar felmelegítették a méhek, levegőjük fülledt lett, s ennek mind a méhekre, mind a méhészre rossz hatása volt, a melegben a lépépítmények könnyen leszakadtak, a méhlakások vagy túlzottan beárnyékoltak lettek vagy túlságosan ki voltak téve a napsütésnek, végül pedig a kaptárbontás a zárt térben, bár nekünk előnyös – hiszen szélben, esőben is lehet dolgozni –, de:

„…a zárt helyiség belseje a kibontott kaptárból elszálló méhekre nézve teljesen ismeretlen területet képez, amely mindig el volt zárva előlük, ahol tájékozatlanok, ahol foglyoknak érzik magukat s ahonnan szabadulni vágynak – nem csoda tehát, ha a kibontott kaptárból nyílgyorsasággal repülnek a világosság felé, az ablak irányába, mert ők csak a világosságot látják, de arról sejtelmük sincs, hogy az ablak üveglapja útjukat állja, s hogy abba bele fognak ütközni, s ennek következtében lehullanak, vagy az üvegen futkosva, erős zúgással hangosan hirdetik azt a kellemetlen helyzetet, amelybe önhibájukon kívül jutottak. Míg végre eljön a szabadulás perce, megnyílik az ablak, illetve egyet fordul, s az izgatottság tetőfokán lévő méhek most már kint a szabadban csinálnak zenebonát, amint örömujjongással hirdetik, hogy megszabadultak a fogságból” (id. Boczonádi Szabó Imre: A méhek élete II. Boczonádi Méhészet, Újpest, 1922: 179).

A nagy méhész előd érzékletesen leírja ezután, hogy – termelés szempontjából – miért a kaptárak és kasok szétszórt elrendezését tartja jobbnak, s a méhesházakat, különösen a tizenkilencedik század végén, huszadik század elején divatos méhes pavilonokat kevésbé. Ezzel kapcsolatban egy érzékletes történetet is megoszt könyvében:

„…pavillon-nak nevezzük ezeket a cifra méheseket – ellenben a bánlaki asztalos felesége Babilon-nak nevezte s valóban, ami a bábeli zavart illeti, ami itt minden nagyobb munkánál megismétlődik, az igazi nevét csakugyan eltalálta. De amikor ezen az elnevezésen akaratlanul is jót nevettünk, haragra lobbant az asszony, mondván: »Ugyan, mit találnak az urak ezen nevetni valót, mikor évekig küzdöttünk, s utóbb is úgy kellett elvesztegetni azt a szép Babilont, azt a szépen kifestett 72 (!) kaptárt – mert hát Isten verése volt rajta, csak egyre-másra pusztultak abban a méhek –, míg a kertben a szanaszét levő ringy-rongy kaptárakban megmaradtak«” (Boczonádi, i. m. 180. o.).

Ha ablaktalanok voltak, akkor igen hamar felmelegedhettek, különösen, ha képesek voltak hetvenkét méhcsaládot felhalmozni egy ilyen kis területen. Az eltájolás felvetése is jogos, valószínűleg ezért festették már a tizennyolcadik század végén Anton Jansa és szlovén méhészek is a kaptárak előlapjait, s ma is egy-egy méhészkonténer kaptárait – jobb esetben – külön színekkel, jelekkel igyekeznek a méhek számára is megkülönböztetni.

Figyelemreméltó, hogy míg Ambrózy megemlíti, hogy a méhesház a méhész pihenőhelye is, addig Boczonádiban már fel sem merül egy ilyen hely rekreációs értéke. Érdekességként kiemelném, hogy Boczonádi 1922-es könyvében megemlít és fényképpel is közöl egy méhesházat, konkrétan Nyerges Mihály Izabella majori méhészetét, amely – tudatosan vagy öntudatlanul – egy az egyben Uzdi (Vajda) Péter terveit idézi 1835-ből, de valószínűleg ez csak nekem tűnt fel.

A Méhészet folyóirat korábbi lapszámaiban is találhatunk néhány olyan cikket, amelyek ezekről szólnak, különösen az ötvenes-hatvanas évektől. A teherautóval szállítható méhészkonténerek már nem a derűs életeszményt és a bölcs praktikumot igyekeztek összekapcsolni, hanem a méhek vándoroltatása során elsősorban a termelékenységet igyekeztek fokozni. A megtermelt méz mennyisége vált hangsúlyossá. Mégis igen figyelemreméltónak tartom, hogy Berzsenyi Dániel egyrészt még „méhházába vonult tisztázgatni” írásait, s ezzel a kis méhesházával, állóméhészetével meg tudott annyit termelni, hogy két fiát is kitaníttatta belőle, és Ambrózy még látott olyan méhesházakat, amelyekben egy-egy heverő volt, s szundikálni is lehetett bennük, nem csak dolgozni.

A méhesház története, hagyománya is arra mutat, hogy műveltség nélkül nincs jólét, hogy a mennyiségnek csak akkor van értelme, ha minőséggel párosul, végezetül pedig, hogy az a nép, amely elfelejti legértékesebb hagyományait, előbb teljes elhülyülésre, majd pedig pusztulásra van ítélve. Mindezt felismerve, nem tehettem mást, mint hogy előbb kissé körbenéztem napjaink méhesházait illetően, majd felépítettem a sajátunkat.

Weiner Sennyey Tibor
költő, író, méhész

A sorozat korábbi részei:

• A méhek gyógyító ereje
• A méhek gyógyító ereje, avagy a méhek és a méhészeti termékek értelme és célja 2.
• A százmillió éves méhecske
• A százmillió éves méhecske (a virágpor) 2. rész
• A százmillió éves méhecske (a virágpor) 3. rész
• Nektár és ambrózia 4. rész
• Nektár és ambrózia 5. rész
• A méhesház hagyománya, felépítése és alkalmazása