0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. április 23.

A méhészet művészete 11. – Arisztotelész és a méhek megfigyelése 1.

2022 őszén az a megtiszteltetés ért, hogy meghívtak Görögország harmadik legnagyobb városába, Patraszba egy költészeti fesztiválra, és Athénba is. Mindkét helyre azért, mert szerkesztettem és előszót írtam a Fiatal magyar költők antológiájához, amely görögül és magyarul jelent meg.

Ez az egyhetes utazás remek lehetőséget adott arra, hogy ne csak a kortárs görög költőkkel és költészettel ismerkedjem meg, hanem kicsit utánanézzek a méltán világhírű görög méhészetnek is, amelynek gyökerei, mint mindennek Hellászban, egészen az ókorig nyúlnak vissza.

Kora hajnalban kelek minden reggel, így tettem akkor is, amikor Athénban voltam, így éppen nyitásra értem oda az Akropoliszhoz, az eső is esett, alig voltak rajtam kívül. Vettem egy kombinált belépőt, amely az összes környékbeli műemlékbe belépést enged, majd felkapaszkodtam a csúszós márványlépcsőkön. Volt alkalmam fényképezni, verset írni, szemlélődni, hiszen alig voltak rajtam kívül, de aztán, amint elállt az eső, turisták hatalmas tömege rohanta meg a műemléket, s én jobbnak láttam menekülőre fogni.

A Dionüszosz-színház és a római kori fórum után végre eljutottam az ókori agoráig, ahol egykoron SZÓKRATÉSZ hozta kellemetlen helyzetbe kortársait különös kérdéseivel. A legendás Szókratész, aki szerint a filozófia életmód, s aki nem írt le semmit, csak beszélgetett és kérdezett… Az ő tanítványa volt PLATÓN, aki saját akadémiát alapított, s aki a filozófiára már kissé úgy is gondolt, mint üzletre és befolyásra, s így a gazdag athéni polgárok fiai hozzá jártak tanulni. ARISZTOTELÉSZ pedig Platón tanítványa volt, s a „méhészet művészetének” megkerülhetetlen és nagy hatású alakja, mint látni fogjuk, minden igazával és tévedésével együtt.

S aki még nagyobb akadémiát alapított, mint mestere, és – kétségtelen, hogy tanítványa, Nagy Sándor révén – kiteljesítette a filozófia befolyását a világra és történelemre is.

De az említett három ókori görög filozófus azért is fontos az európai tudományosság szempontjából, mert valójában ők fektették le a tudományos gondolkodás és megfigyelés feltételrendszerének alapjait.

Különösen igaz ez Arisztotelészre, aki Kr. e. 344–342 között Leszbosz szigetén időzött. Itt írta meg a Historia Animaliumot, megalapozva az állattan tudományát, amiből számunkra különösen a mű ötödik és a kilencedik könyve figyelemreméltó, ezek ugyanis jobbára a méhekkel és a méhészkedéssel foglalkoznak, és az emberiség történetében ezek az első lejegyzett és fennmaradt tudományos igényű megfigyelések a méhekkel kapcsolatban, minden erényükkel és tévedésükkel egyetemben

– s mivel maga Arisztotelész írta őket, óriási hatásuk volt. Megjegyzem, a tizedik könyvet, különösen a méhész szakirodalomban, „pszeudo-Arisztotelésznek” illik tartani, tehát talán valamelyik tanítványa írhatta, nem ő.

Nem mellékes, hogy az ókori Görögországban már Arisztotelész előtt igen nagy tekintélye lehetett a méheknek, Rhodoszról két és félezer évvel ezelőtti méhistennő-ábrázolások kerültek elő, s az ókori világ hét csodája közül az egyikben, az epheszoszi Artemisz-templomban vadméhek petéivel ábrázolták Artemisz istennőt, akit (mint „földanyát” is) félig nőnek, félig méhnek írtak le.

Arisztotelész gyakorlati megfigyelései azonban kiemelkedőek, érdekesek és meglepően tudatos és élő méhészeti hagyományokra utalnak. Például leírja, hogy a háziméhek „virághűek”, ami lehetővé teszi a méhészeknek, hogy „fajtamézeket” termeljenek. Ez a „virághűség” azt jelenti, hogy csak nagyon ritkán gyűjt a méh másfajta virágról, mint amit megkezdett, sőt a helyhez is hű, vagyis mindaddig, amíg virágot, virágport és nektárt talál, visszajár ugyanarra a területre, egyazon fajta növényre. Arisztotelésznek ezt a megfigyelését később CHARLES DARWIN tanulmányozta és írta le. Tudósunk szintén megfigyelte a „mézszüretet”, amikor a méhészek a mézes lépeket elveszik, majd pedig, hogy a méhészek ősszel, a télre felkészítendő, édes ételekkel, fügével és hasonlókkal etetik a méheket, hogy átteleljenek. Sajnos pontosan nem határozza meg, hogy ez miként történt, de valószínű, hogy magas cukortartalmú gyümölcsökből – mint a füge – készítettek szirupot.

Arisztotelész egyik legérdekesebb észrevétele az volt, hogy a méhek „táncolnak” – ezt mi már méhtáncnak nevezzük –, amelynek titkát csak egy német pap fejtette meg 1788-ban, amikor üvegfalú kaptárt készített.

A méhtánc valódi jelentőségét KARL VON FRISCH osztrák etológus tárta fel, több évtizedes kutatómunkával, döntő fontosságú kísérletekkel, amelyért – KONRAD LORENZ-cel megosztva – orvosi és fiziológiai Nobel-díjat kapott. Ő írta le ugyanis, hogy a méhtánc valójában kommunikatív aktus, amellyel a méhek tudatják társaikkal, hogy a kaptáron kívül mit és merre találnak, ilyen értelemben pedig a társas viselkedésmódnak egy egészen sajátos és kiemelkedő formája.

Úgy tartják, hogy bizonyára Arisztotelész­nek is üvegfalú megfigyelőkaptárja volt, de ennek első forrását csak Az állatok enciklopédiájában találjuk, amelyet az arab AL-DAMIRI KEMÁL AL-DIN írt, aki 1405-ben halt meg, szóval jóval későbbi feljegyzésekben; maga Arisztotelész nem beszélt erről. Bár kétségtelen, hogy Naturalis historia című művében, amelyre igen nagy hatással volt Arisztotelész, a római (idősebb) PLINIUS kétszer említést is tesz olyan kaptárról, amelynek a fala „átlátszó kővel van borítva”, és látni lehet benne a méhek munkáját. Több érv is szól amellett, hogy Arisztotelész olyan kaptárt szerkeszthetett, amelyen keresztül be tudott tekinteni a méhek életébe, de legvalószínűbb, hogy leszboszi évei alatt együtt dolgozott méhészekkel, akik nagy valószínűséggel fekvő, vízszintes, henger alakú „köpűket” használtak, nem pedig a mai értelemben vett kaptárakat, ahogy azt a régészeti ásatások is megerősítették.

Illetve nincs kizárva, hogy a mediterrán térségben már ekkor is tartottak méheket kaptárkövekben, amire szintén számos hagyomány utal.

Arisztotelész az első volt, aki megfigyelte és le is írta azt, hogy a méh elveszíti fullánkját és nem sokkal később el is pusztul, ha megszúrt valakit, valamint azt is, hogy az erős szagok hatással vannak a méhekre, ezért az izzadt vagy parfümmel illatosított embert gyakrabban támadják meg. Leírta a fiasítást, a rajzást, a sejtek hatszögletű alakját és a füst használatát, szerepét, hatását és jelentőségét a méhészetben. Sőt azt is, hogy a méhek előre megérzik és jelzik a vihar és az eső közeledtét. Gyakorló méhészként már magam is szembesültem azzal, hogy éppen ezért nem túl jó mulatság közvetlenül vihar előtt méhészkedni.

Arisztotelész leírta, és nem tartom kizártnak még azt sem, hogy ő maga nevezte el a propoliszt. Mit jelent az, hogy propolisz? A görög: pro (προ) ’érdekében, előtt’ és polisz (πόλις) ’város’ szavak összetétele. Város előtti vagy a város érdekében, vagyis valami, ami a város előtt, valami, ami a városért van. Magyarul méhszuroknak is nevezik, de a legtöbben propoliszként ismerik. Leginkább azért, mert a méhek igen gyakran nemcsak a kaptáron belüli réseket, hanem a bejárat környékét is ezzel a különleges és máig sokaknak rejtélyes gyantás anyaggal kenik be.

A polisz szó azonban Arisztotelésznek nem egyszerűen csak várost jelentett, hanem az emberi társulás, létezés legfőbb és legjobb lehetőségét, sőt az emberi minőség kiteljesedését is.

Ezért igen fontos, hogy éppen ez a görög fogalom jelenik itt meg, és máig használatos a méhészetben, sőt minden nyelvben ugyanazt jelenti.

A propoliszt különösen ősszel gyűjtik a méhészek, a kaptár különböző helyeiről kapargatják le, vagy ma már propoliszgyűjtő rácsokkal is próbálkoznak, majd pedig leginkább a propolisz alkoholos oldatával nyerik ki a száraz, kemény, ragacsos anyagból azt, ami igazán értékes benne. A propolisz ugyanis csodálatos és különleges orvosság, amely legalább kétszázféle különböző anyagból áll össze. Mivel a kaptár belsejében állandóan 35 °C körüli a hőmérséklet, magas a páratartalom és nagy tömegben találhatók rovarok, ezért minden adott a különféle kórokozók, baktériumok, vírusok és gombák megtelepedéséhez. Ez ellen védekeznek propolisszal a méhek, építőanyagként, szigetelésként, védelmi célokra, ragasztóként használva a gyantás anyagot.

Propolisszal tömik be a réseket és repedéseket, hogy a kaptár hermetikusan zárt maradjon. A propolisz sebgyógyító, gyulladáscsökkentő, antibiotikus és antivirális hatását az emberiség is több ezer éve ismeri és alkalmazza, külsőleg és belsőleg egyaránt.

Arisztotelész „a fák könnyének” is nevezte a propoliszt azért, mert a méhek, amikor nincs nektárgyűjtési idő, a fák rügyeiről, fiatal ágairól, levélnyeleiről szedik össze. Színe leginkább barna, de lehet sárga, zöld, piros, fekete vagy fehér is, attól függően, hogy milyen növényről gyűjtötték. Már Arisztotelész is kiemelte a propolisz gyógyászati jelentőségét, de neki leginkább az volt az érdekes a méhekben, ami a propolisz mögött van, vagyis maga a polisz: az, hogy a méhek „államalkotó állatok”.

Arisztotelész elméleti megfigyelései ugyanis elsősorban nem annyira a méhekre vonatkoztak, mint inkább arra, hogy mi különbözteti meg egymástól az embert és az állatokat. Mitől állat az állat, és mitől ember az ember? Melyek azok az állatok, amelyek hasonlatosak az emberhez? Melyek azok az állatok, amelyek rendelkeznek az ember olyan különleges tulajdonságaival, mint a beszéd, a szerveződés, az állam­alkotás? Utóbbi alatt elsősorban a poliszt értette, amely „természettől fogva (φύσει)” létezik. SIMON ATTILA tanulmányában hosszasan értekezik a nyelv, kommunikáció, közösség és politika jelentőségéről Arisztotelésznél, és röviden összefoglalva, arra a következtetésre jut, hogy

Arisztotelész a közösségi szerveződés alapján az emberhez hasonlatosnak csak a darazsakat, hangyákat, darvakat és végül a méheket tartja, s egyedül utóbbiaknak, a méheknek szentel különös figyelmet.

De az állatok, és így a méhek is alacsonyabb rendűek, mint az ember, „éppen kommunikációjuk alacsonyabb fokú nyitottsága miatt, közvetetten mert az állatoknál a közös cselekvés is genetikailag kódolt mintázatot követ. A biológiai és a kommunikációelméleti magyarázat természetesen összekapcsolódik” (Simon Attila: Nyelv, kommunikáció, közösség és politika Arisztotelésznél. In: Más elmék. L’Harmattan 2015).

Arisztotelész maga írja: „Hogy az ember miért inkább politikai élőlény, mint az összes méh vagy valamennyi nyájban élő állat, az nyilvánvaló. Mert ahogyan mondjuk, a természet semmit sem tesz hiába; márpedig az élőlények közül egyedül az embernek van nyelve. Igaz ugyan, hogy a hang a fájdalmasnak és a gyönyörtelinek a jelzése, s ezért ezzel a többi élőlény is rendelkezik (az ő természetük ugyanis addig a pontig jut el, hogy van bennük egy érzék, mellyel fájdalmat és gyönyört éreznek, s ezeket jelzik egymásnak. A beszéd (λόγος) ezzel szemben arra szolgál, hogy világossá tegye a hasznost és a károst, és így az igazságost és az igazságtalant.”

Csakhogy Arisztotelészt nem hagyta nyugodni a méhek államalkotó természete, s végül is arra jutott – különösen azért, mert nem tudta megnyugtatóan megfejteni „szexualitásukat”, pontosabban szaporodásukat –, hogy a méhek „szent lények”. DARYN LEHOUX ír erről hosszasan, itt most csak annyit idéznék, hogy

„Arisztotelész egész életművében hasonló isteni eredetet (mint a méheknek) semelyik másik állatnak sem tulajdonított, csak az embernek”

(Daryn Lehoux: Why Does Aristotle Think Bees Are Divine? Proportion, Triplicity, and Order in the Natural World. Published online by Cambridge University Press: 30 April 2019).

És itt el is értünk Arisztotelész tévedéseihez. Például, bármilyen szépen hangzik is, hogy „a méz […] az égből hull alá, a felemelkedő csillagokból, mikor a szivárvány a földet éri” (Historia animalium V.22.554a), mindannyian tudjuk, hogy valójában a virágok nektárját gyűjtik össze a méhek a mézgyomrukban és viszik be a kaptárba, ahol egy hosszas, közös emésztőfolyamat révén a nektárt mézzé érlelik, a vizet elpárologtatják belőle, s végül lefedik vagy „lepecsételik”.

De a méhek első jelentős megfigyelőjének legnagyobb tévedése az volt, hogy nem sikerült megértenie a méhek szaporodását, s négyféle méhkasztot különböztetett meg a kaptárban: a dolgozókat, a „heréket”, a „kis fekete tolvajokat”, s végül az anyát (vagy királynőt), amelyet hímnek vélve, „királynak” nevezett el. Ennek óriási hatása lett az európai kultúrtörténetben, hiszen, mint említettem,

már Arisztotelész is „ideálisnak”, „polisz-”, vagyis államalkotó és „szent” élőlényeknek írta le a méheket, s ezek a képzetek végigkísérték az emberiség méhekkel való kapcsolatának történetét.

Tanításait a méhekről átveszi az idősebb Plinius (Kr. u. 23–79) és AVICENNA (Ibn Szína, 980–937) is, megismételve és terjesztve Arisztotelész nagyszerű meglátásait és súlyos tévedését is. Később az ideális királyságokat egy méhkashoz hasonlítják, amelyet a király irányít, mit sem tudva arról, hogy a király a méheknél valójában nőstény. Sőt, még a katolikus egyházat is egy nagy méhkashoz hasonlítják, amelyben a pápa maga a méhkirály, s a dolgozó méhek a papok, mi több, még ilyen pápai süveget is készítenek, amely egész sokáig használatban volt.

Ennek a téveszmének először, majdnem kétezer évvel Arisztotelész után, LUIS MENDEZ DE TORRES próbált véget vetni 1586-ban, amikor nem csekély humorral megírta könyvében, hogy „saját szememmel láttam, hogy a király petézik”, vagyis hogy a „király” valójában nőstény. Sajnos a spanyol királyságban nem igazán értékelték Mendez humorát, miként a francia királyságban is leginkább megvetést szült, rosszabb esetben kivégzésbe torkollott a legtöbb ilyen tudományos méhészeti próbálkozás, hiszen a méhek mintát jelentettek a tökéletes társadalomnak. S mi van, ha a középpontban nem a király áll?!

Végül CHARLES BUTLER írta le – jellemző módon I. Erzsébet királynő uralkodása alatt, Angliában – Feminine Monarchie című, 1609-ben napvilágot látott könyvében, hogy a „király” valójában: királynő.

Egyébként Butler is Arisztotelészre hivatkozott, mint tekintélyre, csak mindvégig, tudatosan és hibásan, „királynő”-re fordította a királyt, így téve jóvá a neves előd legnagyobb hibáját. Természetesen az angol királynő nem haragudott meg azért, mert kiderült, hogy a méhek tökéletesnek tartott társadalmának középpontjában is királynő áll, és Charles Butler könyve igen komoly sikert aratott – azzal együtt, hogy korának társadalmi osztályait Butler is kivetítette a méhek társadalmára, hercegnőket és hercegeket, dolgozó osztályt és katonaságot feltételezve. Egyébként Butler madrigált is komponált a méhanyák kvakogásából, de erről majd a méhek és a zene kapcsolatában lesz érdemes szót ejtenünk.

Charles Butler, az angol méhészet atyja után RICHARD REMNANT nevét kell még megjegyeznünk, aki 1637-ben arra is rájött, hogy a dolgozók is nőstények a méheknél. A magyar méhészetben hagyományosan nem királynőnek, hanem anyának hívjuk a méhcsalád középpontját jelentő, egyetlen kifejlett, párosodott és petéző nőstényt. Valószínűleg messzire vezető filozófiai következtetéseket lehetne levonni ebből a magyar méhészetre nézvést – annyi mindenesetre bizonyos, hogy a magyar méhészetek hagyományosan családi vállalkozások, igen régóta.

Arisztotelész méhekkel kapcsolatos megfigyelései saját filozófiáját, s ekképpen saját magát tükrözik, erényeivel és hibáival együtt. Ez pedig ismét izgalmas példa arra, hogy a megfigyelő és megfigyelés tárgya kölcsönhatásban van egymással.

Talán ezért is hallok olyan beszámolókat méhész barátaimtól, hogy rosszkedvűen miért nem érdemes méhészkedni. Vagy éppen ellenkezőleg, hogy a méhek milyen sokat segítettek nekik, amikor szomorúak voltak. Nem tudom, de az kétségtelen tény, hogy a méhek tudományos igényű megfigyelése és leírása Arisztotelésszel kezdődött. Azóta számtalan kérdésben meghaladták észrevételeit, például a méhek tanulási és kommunikatív képességeinek vizsgálata során rájöttek, hogy sokkal többre képesek kis barátnőink, mint korábban gondoltuk.

Ilyeneken tűnődtem, miközben Arisztotelész akadémiájának romjait magam mögött hagytam, majd meglátogattam egy kis méhészboltot, ahol hosszasan elbeszélgettem egy igen kedves görög méhész hölggyel. Megtudtam, hogy ők főleg rakodókaptárakban méhészkednek, s rendkívül furcsának és egyedinek találta az én fekvőkaptáraimat, amikor képeket mutogattam róluk. Számomra pedig az volt az érdekes, hogy

egy görög szigeten, Léroszon, a méhészetet nemcsak méztermelésre és propolisznyerésre használják, hanem pszichoterápiára is. Olyan pszichológiai bajokkal, lelki betegséggel küzdő emberekkel méhészkednek együtt, akiknek a méhekkel való munka valóban gyógyulásukat tudja szolgálni.

Ez különösen azért volt izgalmas, mert SYLVIA PLATH, a híres amerikai költőnő is komoly depresszióval küzdött, s életének utolsó időszakában méhészkedéssel próbálta gyógyítani magát, de erről majd máskor írok. Búcsúzásunkkor a görög méhész hölgy még megosztotta velem az egyik legfinomabb görög édesség, a szezámmagos mézes szelet receptjét, amelyet már HÉRODOTOSZ is emlegetett, s szerinte hatezer éves, tehát a legősibb görög édességről van szó. Pasztelinek is hívják, bár ez valószínűleg olasz ragadványnév, de például Krétán koptoplakusznak vagy gasztrisznak nevezik. Egyébként hasonló édességeket találunk szerte a Közel-Keleten, sőt Indiában (revri), Vietnamban (keo guong) is, de hát ha olyan ősi, akkor volt ideje csakúgy elterjednie, mint Arisztotelész gondolatainak.

Végül pedig sikerült szereznem négyféle jellegzetes görög mézet, s hazatérve hellén kalandozásomból, feleségemet és magamat azzal szórakoztattam, hogy végigkóstoltuk őket, összehasonlítva saját mézeinkkel.

Bár a görögök meg vannak győződve arról, hogy náluk van a világ legfinomabb méze, nekem az a különös érzetem volt, hogy amikor ott ízleltem őket, akkor kétségtelenül igazat adtam nekik, de hazatérve, azt hiszem, hogy gesztenyés hársmézünk mindegyiknél finomabb volt. Az a gyanúm, hogy legjobb minden ott, ahol megtermelik, s így a legjobb méz az, ami a helyi termelőtől jön. Görögországban a görög méhészektől, Magyarországon a magyaroktól, itthon pedig kétségtelenül a miénk.

Weiner Sennyey Tibor
költő, író, kezdő méhész
Szentendre

A cikksorozat korábban megjelent részei:

A méhészet művészete – „Elmondani a méheknek”
A méhészet művészete: A varázsló méhész
A méhészet művészete: A méhesház 2.
A méhészet művészete: A méhesház
Az ősmagyar méhészek
A rejtélyes kaptárkövek
Méhes filmek fesztiválja
A nap leányai
Az ősök méhei
A méhek és a költő – Weiner Sennyey Tibor bemutatkozása

Forrás: Méhészet