Mivel előző két írásomban inkább magyar szokásokkal és hiedelmekkel foglalkoztam, érdemes kitérnünk erre a rendkívül sajátos és másutt nagyon is ismert szokásra, ugyanis számos költeményt, festményt, történetet ihletett – megihletett még engem is –, s így a méhészet művészetében megkerülhetetlen. Ha csak a világhálón kutakodunk, akkor azt találjuk, hogy a méhész halálát „elmondani a méheknek” valószínűleg ősi kelta szokás lehetett, amely évezredeken át hagyományozódott, de ez csak annyiban igaz, hogy az ember már a kezdetektől számos misztikus és vallási elképzelést kapcsolt „a nap leányaihoz”.
RANSOME, a méhekkel kapcsolatos hiedelmek egyik legavatottabb kutatója írja, hogy „…az »elmondani a méheknek« szokás fontos esemény volt a család életében, különösen a méhek tulajdonosának halálakor. Valószínűleg abból az elképzelésből fakadhatott, hogy a méheknek »lelke van«, vagy hogy fel tudnak repülni a mennyekbe, ahonnan jöttek. A szokás széles körben elterjedt, különösen Közép-Európában, a Brit-szigeteken és Amerikában, ahová európai telepesek hozták be, azzal együtt, hogy ez a szokás eredetileg a klasszikus ókorból ered, s bár találunk az ókori görög mitológiában méheket, akiknek a halálról beszéltek, de ott ez még messze nem azt jelentette, mint később…” (Hilda M. Ransome The Sacred Bee in Ancient Times and Folklore).
Ezt az elképzelést árnyalja EVA CRANE, aki szerint ez a különös szokás összefügg „a méhek szekularizációjával”, vagyis azzal, hogy a
Például a gyarmatokról nagy mennyiségben és jóval olcsóbban megjelent az európai piacon a cukor, és egyre kevésbé lett fontos a korábban – főleg egyházi szertartásokban használt – méhviaszból öntött gyertya. Megjelentek a kis méhészetek, amelyeket elsősorban tanárok, papok, kisebb birtokkal rendelkező gazdálkodók, kisnemesek tartottak, általában közel a családi házhoz, saját kertjükben, hiszen a méhészet jellemzően olyan tevékenység volt, amelyhez nem kellett túl nagy terület. Elsősorban tehát gazdasági és történelmi okai voltak annak, hogy az egyháztól magánkézbe kerültek a méhesek, s az egyik fő ok éppen a cukor megjelenése. A nagy mennyiségű és olcsó cukor nemcsak a méhészet történetét alakította át, hanem világunkét is. Külön és hosszasan elemezhetnénk, hogy a gyarmatosítás és a nyomában megjelenő szenvedés, kizsákmányolás, háborúk, rabszolgaság milyen szoros összefüggésben van a cukor egyre nagyobb mennyiségben való termelésével, s persze közben a méz háttérbe szorulásával. Most azonban elégedjünk meg azzal, hogy bár az ősi kelta népeknek lehettek hiedelmei a méhekkel kapcsolatban, mégis a legtöbb komolyan vehető kutató, aki méhekkel behatóbban foglalkozott, egyetért abban, hogy az „elmondani a méheknek” szokásról az első feljegyzések a XVI. század környékén keletkeztek. Első korabeli forrásunk, a neolatin szerző, JOACHIM CAMERARIUS (1500–1574) jegyzi fel: „Ki hinné babonás elképzelések nélkül, hogy a legtöbb méh meghal saját kaptárában, amikor a méhész elhalálozik? […] És mégis én magam is megtapasztaltam, hogy ez többször is megtörtént olyanokkal is, akikben semmilyen babonaság sem élt.”
A szokás különösen a XIX. században volt elterjedt, elsősorban az Egyesült Államokban, ahol ennek a különös hagyománynak legismertebb nyoma JOHN GREENLEAF WHITTIER (1807–1892) amerikai költő 1858-ban írott Telling the Bees című verse. Whittier egyébként azért is lehet kedves költő a magyarok számára, mert az 1848–49-es forradalom és szabadságharc bukása után, 1851-ben, amikor Kossuth Lajos Amerikába érkezett, éppen ő köszöntette Kossuth című költeményével, amelyet Radnóti Miklós kiváló fordításában olvashatunk. E versben a költő már a rabszolgák felszabadítását követelte, éppen a magyarországi jobbágyfelszabadításokra is hivatkozva, s később – az elszakadás vagy unió mellett – pont ez a követelés volt központi kérdése és oka az 1861-től 1865-ig tartó amerikai polgárháborúnak. Whittier amellett, hogy gazdálkodott, méhészkedett és verseket írt, politikai aktivista is volt, nagyon sokat tett a rabszolgák felszabadításáért, Abraham Lincoln elektora volt 1860-ban és 1864-ben is, és sosem tartott rabszolgát. Éppen ezért is kavart fel sokakat, amikor 2020-ban szobrát a Black Lives Matter mozgalom hívei megrongálták, aztán éppen ezért vissza is állították. Szerkesztői és kritikusi munkát is végzett, legismertebb könyve az 1866-ban megjelent Snow-bound, amelyben a véres polgárháború utáni időszak embereinek őszinte vágyát fejezte ki az idealizált vidéki élet iránt. Whittier költeményét elsőként fordítottam magyarra, és erősen átformáltam, fordításomba saját hangomat, érzéseimet, emlékeimet is beleöntöttem, mert fordítói elvemnek ez felelt meg leginkább. A verset a Magyar Hangban olvashatták.
Még hazánkból is ismerünk olyan feljegyzéseket, amikor az esküvői süteményből „adtak” a méheknek, hogy ők is a családdal vigadjanak és – természetesen – több mézet hordjanak.
Érdemes eltűnődni azon, hogy vajon miért kezdtek el „beszélni” a méhekhez az emberek. Mi lehetett-e különös szokás oka? Egyrészt lehetett az a valós megfigyelés, hogy a méhész halálával a méhek valóban elköltöztek és meghaltak, mert a családban nem tudták olyan jól kezelni őket, mint egykori gazdájuk, vagy mert mégis volt valami ebben a hiedelemben, s szoros kötelék alakult ki a méhész és méhei között. A döntést meghagyom olvasóimnak – én egyik lehetőséget sem zárnám ki. Különösen annak az egészen misztikus történetnek az ismeretében, amelyet egy eredetileg lengyel származású amerikai méhész halálakor jegyeztek fel, 1956-ban. JOHN ZEPKA köztiszteletben álló, öreg méhész volt Berkshire Hillsben, s amikor meghalt, a temetésén megjelent egy méhraj, amely sírja fölött körözött. Az esetről több újság is beszámolt, még a New York Times is, mint olyan különös történetről, amely „semmihez sem fogható, amit korábban láttunk”.
Mindez talán tényleg azzal lehet kapcsolatban, amit Eva Crane is észrevett, mégpedig hogy
A gondos gazda felelősséget érez állataiért, szereti őket, gondoskodik róluk, hiszen ő maga is függ tőlük. Természetesen más helye van a háziállatok között a kutyáknak és a méheknek, mégis nagyon érdekesnek találom, hogy a kutyákról számos történet él arról, hogy együtt örülnek gazdájukkal, s gyászolják őt, ha elhunyt. Vajon felismerik a méhek a méhészt? Milyen kötődés alakulhat ki méhek és méhész között?
Az öreg méhész füstölőjeFelemeltem, ahol leejtette.
Megcsiszoltam és lemartam,
Újra kezeltem, újra csiszoltam
illatos kéreggel begyújtottam.
Kimentem közéjük és szóltam:
Weiner Sennyey Tibor |
Megjegyzem, hogy amikor az öreg méhész, barátom édesapja, akitől első méheink javát örököltük, 2020 őszén meghalt a szörnyű járványban, mielőtt elhoztam volna őket, magam is kimentem méhei közé, s Az öreg méhész füstölője című versemben mondtam el nekik, hogy „Apátok halott, de ne sírjatok, / apátok leszek és folytatom / onnan, ahol ő abbahagyta”.
A méhek egyébként „gyászolnak”, ha a méhcsalád központi alakja, a méhanya meghal; ekkor különös, össze nem téveszthető hangot adnak ki, amit a szakirodalom úgy mond, hogy „sírnak a méhek”. Tudnak örülni is, például a figyelmes szemlélő egy szép nap végén láthatja az aranyló napsütésben az „örömrepülést”.
Hogy a méhek „értik”-e, amit „mondunk” nekik, azt nem tudom – mondjuk, azt biztosan, ha türelmetlenek vagyunk és mérgelődünk, mert akkor hajlamosabbak megszúrni.
A mi méheink, úgy tűnik, szeretik, ha beszélünk hozzájuk, még akkor is, ha esetleg néhányan bolondnak néznek majd emiatt. Egyébként valószínűleg szeretik a verseket is, mert az első évben mindannyian szépen átteleltek, talán mert elmondtam nekik, amit el kellett. S bár a második telünkön már volt veszteségem kora tavasszal, s volt mélypont is, gyász is, mégis talpra álltunk, megerősödtünk, bőséges méztermésünk volt, s ami a legfontosabb, tanultam hibáimból. S most, amikor ezt írom, éppen huszonhárom méhcsaláddal telelek be, akik a nagy aszály ellenére is gyönyörűen végezték nélkülözhetetlen munkájukat: a beporzást.
Hiszen amellett, hogy szépek és szeretjük őket, hogy mézet, virágport, propoliszt és viaszt termelnek, a hasznos házi méhek beporzó munkája a legfontosabb tulajdonságuk, s minden más értékes termékük és járulékos hasznuk, mint például hogy órákig tudok gyönyörködni bennük, s folyamatosan tanulok tőlük és róluk, csak ezután jön. A jelenlegi környezetszennyező, erdő- és méhlegelő-pusztító, rovarirtó vegyszereket használó mezőgazdaság életveszélyes a méhekre nézve, így ránk is. Hiszen ha a méhek kihalnak, nem lesz, aki elvégezze a beporzást, s mivel az ételeink jelentős része a méhek beporzásától függ, a méhek elpusztulása után nagyon gyorsan kipusztul az emberiség is. Éppen ezért végtelenül fontos, hogy a méheket becsüljük, óvjuk és mihamarabb méhbarát mezőgazdaságot alakítsunk ki, különben nem lesznek méhek, akiknek elmondhatnánk bármit is.
Weiner Sennyey Tibor
költő, író, kezdő méhész
A cikksorozat korábban megjelent részei:
A méhészet művészete: A varázsló méhész
A méhészet művészete: A méhesház 2.
A méhészet művészete: A méhesház
Az ősmagyar méhészek
A rejtélyes kaptárkövek
Méhes filmek fesztiválja
A nap leányai
Az ősök méhei
A méhek és a költő – Weiner Sennyey Tibor bemutatkozása
